A falevelek épp, hogy lehulltak, a város fényei már vibrálva adják hírül, hogy bizony, nemsokára itt a karácsony. Bizonyos fényeket, kellemes illatokat gyerekkorunk óta a karácsonyi készülődéssel kötünk össze. Sokunkban jelen van már az a pozitív várakozás és fokozódó izgalom, amellyel a karácsonyra készülünk. Hozzászoktunk ahhoz, hogy ebben az időszakban mintha többen utaznának a villamoson, nagyobb a sor a pénztárnál, emberek tömegei járnak-kelnek az utcákon. Sokak előtt egy adott cél lebeg: megfelelő ajándékokat kell beszereznie az ünnepekre. Nincs még egy olyan ünnep a nyugati kultúrában, amellyel kapcsolatban ekkora reklám-zuhatag zúdulna az emberekre, mint a szeretet ünnepe és az azt megelőző négy hét, az advent. A latin kifejezés, Adventus Domini – az Úr eljövetele sokak számára ismerősen cseng: elsősorban azok számára, akiknek advent és a karácsony ünneplése nemcsak hagyomány, hanem lelki, hitbéli tartalommal is bír. A tévécsatornák, az internet, az újságok, az utcai fények által felénk érkező impulzusok mind-mind azt szuggerálják, hogy készülnünk kell valamire és ezt egyféleképpen tehetjük meg: ha vásárolunk. Látnunk kell tehát, hogy a körülöttünk lévő világ egy adott keretbe próbálja helyezni a gondolkodásunkat, értékítéletünket, szokásainkat – és mindezt sokaknál sikerrel teszi. A várakozás és a szeretet, e két szó, melyről az advent és a karácsony eredetileg szól, feltételez egy olyan emberi erényt, amely mindkét szó alapfeltétele is egyben: ez pedig a türelem és az abból fakadó megértés. Amikor a rohanó, idegeskedő, feszült tömegre nézünk, valahogy nem e két fogalom jut eszünkbe… Sokkal inkább az a stressz, amely a vásárlásból, az ajándékozás „kötelességéből” fakad. Nem látunk türelmet és megértést magunk körül – ezek nem férnek bele a gyakran tolakodó reklámok világába. A karácsonyt megelőző időszak egy kiváló lehetőség a cégeknek, hogy kihasználják az ajándékozás egyébként szép szokását és a bennünk lévő szeretet-űrt. A reklámok ezáltal hozzájárulnak ahhoz, hogy az ünnepből a végén pont a két leglényegesebb fogalom maradjon ki: a pozitív várakozás és a mások iránti önzetlen szeretet. 
Az advent és a karácsony egészen másról szól, mint amit a felénk érkező külső ingerek ezekben a hetekben sugallnak. S ha a bennünk lévő esetleges lelki űrt vásárlással próbáljuk megtölteni, akkor ez semmiképpen nem célravezető megoldás. Ugyanis mindenekelőtt nem valamit, hanem valakit várunk. Vagyis lelkünk problémáira nem a vásárlásban, a tárgyi világban kell keresnünk a választ – annak ellenére, hogy erről szól minden körülöttünk. Ha engedjük, hogy tárgyak illetve a pénz legyen gondolkodásunk középpontjában, egyre inkább kiszolgáltatottá tesszük magunkat és egy olyan nyomásnak akarunk állandóan megfelelni, amely valójában nem tehet bennünket boldoggá.  

Advent és a karácsony eredetileg Jézusról szól, akiben testet ölt a szeretet, türelem és megértés. Advent lehetőséget ad az elcsendesedésre és az áldott várakozásra. Próbáljuk meg időnket jobban beosztani, fordítsunk legalább ilyenkor több időt emberi kapcsolatainkra. Gyakoroljunk türelmet, megértést másokkal szemben – az ünnepek lényegének megértése segít majd abban, hogy ez az időszak különb legyen az átlagos hétköznapoknál.

Az agresszív kismalac elindul nyuszikához, hogy elkérje a létrát. Megy, megy és elönti a kétely: mi lesz, ha nem fogja ideadni azt a létrát?! Megy tovább, komor gondok gyötrik: biztos nem fogja ideadni a nyuszika azt a hülye létrát! Halad, halad és eltölti lelkét a sötét kétségbeesés: ebben az önző kapzsi világban, biztos nem fogja ideadni nyuszika a létrát, mert ő se jobb másoknál! Lassan megérkezik malacka, becsenget nyuszihoz, majd amikor a barátja kijön, ő haragos tekintettel ránéz és így szól: Te önző, irigy állat, fújd fel a létrádat, nem is kell! 

Sajnos, életünkben nagyon sok minden hitünk szerint történik!

Olyan sokszor megtapasztaltam, hogy egyik - másik ember felhív, megkeres, és mint egy agresszív malacka mondja a magáét, zörgeti dühösen a nyitott ajtót! Nagyon nehéz az ilyen embert kihozni a maga csapdájából! Van aki nagyon - nagyon be tudja vackolni magát saját komor világába!!

Az ilyen ember gyárt magának egy előítéletet, meg van győződve, hogy őt mindenki csak bántja, leszólja, ártatlanul elítéli, tehát egészen biztos abban, hogy te is azt fogod tenni, és ezért már egyből védekezik, támad, ha kell felveszi a mártír szerepet és szenved!   Mit lehet ilyenkor tenni?! Mihelyt kicsodálkoztad magad, állj neki szeretni! Szeresd úgy ahogy van, de bármit is mond, tesz, te semmi képpen ne vedd fel a kesztyűt! Én ilyenkor vicceket próbálok mondani, mert ha az agresszív kismalacot meg tudjuk kacagtatni, akkor hamar elmúlik a komor rossz kedve! Persze ezt is nagyon óvatosan kell elkezdeni, mert könnyen azt hiszi, hogy őt kacagod ki, őt cikized és akkor még mélyebbre bújik az előítéleteinek az odvába, ahonnan még nehezebb őt kipiszkálni! 

Jézus saját szülőföldjén nem tud csodát tenni, mert ott nem hisznek benne! A két vak bizalommal követi Jézust, kiáltozva kérik a segítséget! Jézus megkérdezi tőlük: „Hiszitek-e, hogy tudok segíteni rajtatok?” - Ők kórusban válaszolnak - „Hisszük, Uram!”. Akkor Krisztus megérintette szemüket, és így szólt: „Legyen a hitetek szerint!” Erre megnyílt a szemük. 

Milyen egyszerű! Milyen jó lenne ha a vakok bizalmával, hitével mernénk, tudnánk Istenhez, de egymáshoz is fordulni! Olyan sok segítséget, kegyelmet kaptam, jó ez a világ, jók az emberek, próbáljak meg az adventi szent időben bizalommal, szeretettel fordulni a körülöttem állókhoz! Próbáld meg és meglátod, hogy a csodák földjére fogsz lépni, sok - sok ajtó kinyílik, olyan is, amiről azt hitted, hogy hét lakatra van zárva! 

Az élet a hitünk szerint történik! Annak idején hinni tudtunk az utcán élő gyermekekben, az állami hatósággal való együttműködés lehetőségében, az emberek nagylelkűségében, és ez a hit építette fel a Szent Ferenc Alapítványt! Ez a hit nevelte becsületes felnőtté Erdély földjén a több mint négyezer otthonainkból kirepült gyermeket! Ez a hit elvezet az örök életre ha nem adjuk fel és kitartunk, még ha botorkálva is, de célba érünk rajta! 

Az ünnepekre készülve, vizsgáljam meg a hitemet, és a karácsony estéjén egymagában közénk jövő gyermek Jézus belénk vetett hitébe kapaszkodva, újítsam meg bizalmamat Istenbe, a világba és az embertársaimba, kikkel együtt élek és dolgozom nap mint nap! 

Böjte Csaba testvér

A sírodnál kellene elmondjam ezeket a szavakat, Bodri, de neked nincsen sírod. Ebben az idegen nagyvárosban nincsen sírjuk a kutyáknak, mint odahaza nálunk. Holt testedet idegen emberek hurcolták el ismeretlen helyre, és én nem voltam ott, hogy védelmezzelek, mint ahogy te megvédtél volna engem. Azt mondják, még éltél néhány percig a baleset után, és tekintetedet csodálkozva hordoztad körül az embereken, akik bámészan köréd gyűltek. Ugyan mire gondolhattál akkor? Miféle gondolatok kavaroghattak egyszerű , tiszta kutyafejedben? Talán azt gondoltad : vannak a világon csöndes, nagy erdők, virágos rétek, békés tisztások. S az emberek mégis szörnyűséges kővárosokat építenek maguknak, megtöltik dübörögve száguldó gép-szörnyetegekkel, amelyek mindent elgázolnak, ami útjukba kerül: gyepet, virágot, cserebogarat és játszadozó kutyákat ... igen, még játszadozó kutyákat is. Nagyon érthetetlenek lehettünk neked mi, emberek, ugye? Akik elhagytuk az otthoni erdőket és vándoroltunk egyre távolabbra, egyre idegenebb vidékre, egyre idegenebb életbe. Akik a szép, békességes otthoni világból átvándoroltunk egy gyilkos, vad világba, ahol füstös, sötét kőtömbök között megvadult gépek leselkednek reánk, ahol egymást kergetjük és tapossuk, és soha egy percnyi nyugtunk nem lehet...Jaj, Bodri, én sem értem ezt, én sem értem!

Pedig szép volt az élet odahaza, valamikor, ugye? Virágos réteken nagyokat nyargalni, rigót ugatni tavaszi erdőszélen, vadkan nyomát keresni őszi csalitban, szép volt, Bodri, ugye szép volt? S butaság, hogy el kellett jönni onnan s dübörgő gépek taposásától meg kellett halni messzi idegenben, mielőtt a nyomot megtalálhattad volna, mely haza vezet? Mi lesz velünk most már, mi lesz? Nem igaz, hogy téged siratlak, nem igaz, Bodri, ne hidd! Magamat siratom, magamat. Mert íróasztalom alatt üresen maradt a helyed. És este, ha sétálni megyek az idegen városban, egyedül vagyok az őszben, most már igazán egyedül. Kutyák szaladnak el mellettem, és te nem vagy köztük. Sötét kapualjakban macskák osonnak, és nem vagy ott, hogy megkergessed őket. Reggel, ha fölébredek, nem állsz az ágyam mellett, kérdő szemekkel: haza megyünk-e, édes gazdám? Ma már nem kérdi senki.

Ma reggel még kitették a szomszédok a csontokat a küszöbre. Még nem tudják, hogy nem vagy már közöttünk. Hogy soha többé nem vagy már közöttünk, hogy megszöktél, dezertáltál, s itt hagytad a gazdádat egyedül az idegen város rabságában.

Nem Bodri, nem, nem szidlak érte, dehogy! Igazad volt, jól tetted: nem kutyának való ez a hontalan élet, ez a kallódás idegen városokban, ez az elrontott világ nem kutyának való. Még ember is nehezen bírja. Örvendj, Bodri, hogy megszabadultál!

Álszent papok és beképzelt emberek azt mondják, hogy neked nem volt lelked. Ostobaság. Az emberek szörnyen ostobák, Bodri. Hiszen ott világított a te tiszta kutyalelked azokban a nyílt, becsületes szemeidben, ott izzott a ragaszkodásodban, szeretetedben, végtelen szabadságvágyadban és a hűségedben...Ő, te hűségesek hűségese!

De mondjon, ki mit akar. Én tudom, hogy a te vidám kutyalelked ma újra ott nyargal a régi réteken, bekószálja a régi hegyeinket, erdőszélen rigót ugat, őszi csalitban vadkannyomot keres.... Jó neked, Bodri. Vadászbakancsom régi nyomát járod régi ösvényeken. Leülsz a régi leskunyhó korhadt küszöbére, és csodálkozol, hogy nem vagyok ott. Beleszimatolsz az őszi ködbe, de üres a köd, és üres az erdő.

Ne búsulj, Bodri. Csak várj reám ott a régi küszöbön, megyek majd én is. De tudod, addig még eltelik egy kis idő. A négy fiam még föl kell nőjön, Bodri, addig nem hagyhatom el őket. Kenyér kell a szájukba s a testükre ruha. És föl kell szerelni őket az életre, erre a durva, gonosz világra, hogy meg tudják harcolni benne a maguk harcát. Látod...addig még te is itt maradhattál volna, öreg...

De mindegy, jól van így is, Bodri. Csak várj reám, ott a régi erdőn s a régi küszöbön. Majd eljön egyszer az idő, s akkor hazamegyek én is. Vagy így, vagy úgy, de valahogy hazamegyek. És akkor majd együtt járjuk újra az erdőt, rigót kergetünk, és virágot csodálunk, s ha szellem-tetőkön tüzet gyújtunk este, majd odaheversz újra a lábaim elé, s együtt hallgatjuk az éjszaka zsongását, a tücsköket s a szellőt a fák közt, és minden úgy lesz újra, ahogy volt.

( Wass Albert - 1949 )

"Megtanultam, hogy mindenki a hegy csúcsán szeretne élni, nem is sejtvén, hogy a valódi boldogság éppen abban rejlik, ahogyan oda feljutunk."
- (Gabriel García Márquez) -

______________________________

frissítés: MOST OLVASTAM