A sírodnál kellene elmondjam ezeket a szavakat, Bodri, de neked nincsen sírod. Ebben az idegen nagyvárosban nincsen sírjuk a kutyáknak, mint odahaza nálunk. Holt testedet idegen emberek hurcolták el ismeretlen helyre, és én nem voltam ott, hogy védelmezzelek, mint ahogy te megvédtél volna engem. Azt mondják, még éltél néhány percig a baleset után, és tekintetedet csodálkozva hordoztad körül az embereken, akik bámészan köréd gyűltek. Ugyan mire gondolhattál akkor? Miféle gondolatok kavaroghattak egyszerű , tiszta kutyafejedben? Talán azt gondoltad : vannak a világon csöndes, nagy erdők, virágos rétek, békés tisztások. S az emberek mégis szörnyűséges kővárosokat építenek maguknak, megtöltik dübörögve száguldó gép-szörnyetegekkel, amelyek mindent elgázolnak, ami útjukba kerül: gyepet, virágot, cserebogarat és játszadozó kutyákat ... igen, még játszadozó kutyákat is. Nagyon érthetetlenek lehettünk neked mi, emberek, ugye? Akik elhagytuk az otthoni erdőket és vándoroltunk egyre távolabbra, egyre idegenebb vidékre, egyre idegenebb életbe. Akik a szép, békességes otthoni világból átvándoroltunk egy gyilkos, vad világba, ahol füstös, sötét kőtömbök között megvadult gépek leselkednek reánk, ahol egymást kergetjük és tapossuk, és soha egy percnyi nyugtunk nem lehet...Jaj, Bodri, én sem értem ezt, én sem értem!
Pedig szép volt az élet odahaza, valamikor, ugye? Virágos réteken nagyokat nyargalni, rigót ugatni tavaszi erdőszélen, vadkan nyomát keresni őszi csalitban, szép volt, Bodri, ugye szép volt? S butaság, hogy el kellett jönni onnan s dübörgő gépek taposásától meg kellett halni messzi idegenben, mielőtt a nyomot megtalálhattad volna, mely haza vezet? Mi lesz velünk most már, mi lesz? Nem igaz, hogy téged siratlak, nem igaz, Bodri, ne hidd! Magamat siratom, magamat. Mert íróasztalom alatt üresen maradt a helyed. És este, ha sétálni megyek az idegen városban, egyedül vagyok az őszben, most már igazán egyedül. Kutyák szaladnak el mellettem, és te nem vagy köztük. Sötét kapualjakban macskák osonnak, és nem vagy ott, hogy megkergessed őket. Reggel, ha fölébredek, nem állsz az ágyam mellett, kérdő szemekkel: haza megyünk-e, édes gazdám? Ma már nem kérdi senki.
Ma reggel még kitették a szomszédok a csontokat a küszöbre. Még nem tudják, hogy nem vagy már közöttünk. Hogy soha többé nem vagy már közöttünk, hogy megszöktél, dezertáltál, s itt hagytad a gazdádat egyedül az idegen város rabságában.
Nem Bodri, nem, nem szidlak érte, dehogy! Igazad volt, jól tetted: nem kutyának való ez a hontalan élet, ez a kallódás idegen városokban, ez az elrontott világ nem kutyának való. Még ember is nehezen bírja. Örvendj, Bodri, hogy megszabadultál!
Álszent papok és beképzelt emberek azt mondják, hogy neked nem volt lelked. Ostobaság. Az emberek szörnyen ostobák, Bodri. Hiszen ott világított a te tiszta kutyalelked azokban a nyílt, becsületes szemeidben, ott izzott a ragaszkodásodban, szeretetedben, végtelen szabadságvágyadban és a hűségedben...Ő, te hűségesek hűségese!
De mondjon, ki mit akar. Én tudom, hogy a te vidám kutyalelked ma újra ott nyargal a régi réteken, bekószálja a régi hegyeinket, erdőszélen rigót ugat, őszi csalitban vadkannyomot keres.... Jó neked, Bodri. Vadászbakancsom régi nyomát járod régi ösvényeken. Leülsz a régi leskunyhó korhadt küszöbére, és csodálkozol, hogy nem vagyok ott. Beleszimatolsz az őszi ködbe, de üres a köd, és üres az erdő.
Ne búsulj, Bodri. Csak várj reám ott a régi küszöbön, megyek majd én is. De tudod, addig még eltelik egy kis idő. A négy fiam még föl kell nőjön, Bodri, addig nem hagyhatom el őket. Kenyér kell a szájukba s a testükre ruha. És föl kell szerelni őket az életre, erre a durva, gonosz világra, hogy meg tudják harcolni benne a maguk harcát. Látod...addig még te is itt maradhattál volna, öreg...
De mindegy, jól van így is, Bodri. Csak várj reám, ott a régi erdőn s a régi küszöbön. Majd eljön egyszer az idő, s akkor hazamegyek én is. Vagy így, vagy úgy, de valahogy hazamegyek. És akkor majd együtt járjuk újra az erdőt, rigót kergetünk, és virágot csodálunk, s ha szellem-tetőkön tüzet gyújtunk este, majd odaheversz újra a lábaim elé, s együtt hallgatjuk az éjszaka zsongását, a tücsköket s a szellőt a fák közt, és minden úgy lesz újra, ahogy volt.
( Wass Albert - 1949 )
