Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Magasba vágyva, tengni egyre - lent; Mosolygva, mint a méla őszi táj, Nem panaszolni senkinek, mi fáj; Borongni mindig, mint a nagy hegyek, Mert egyre gyászlik bennünk valami: Sokszázados bú, melyet nem lehet Sem eltitkolni, sem bevallani. Magányban élni, ahol kusza árnyak Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak S szálaiból a fájó képzeletnek Feketefényű fátylat szövögetnek És bút, és gyászt, és sejtést egybeszőve Ráterítik a titkos jövőre... Rabmódra húzni idegen igát, Álmodva rólad: büszke, messzi cél, S meg-megpihenve a mult emlékinél, Kergetni téged: csalfa délibáb!... Csalódni mindíg, soha célt nem érve. S ha szívünkben már apadoz a hit: Rátakargatni sorsunk száz sebére Önámításunk koldusrongyait... – Én népem! multba vagy jövőbe nézz:. Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!. Magyarnak lenni: tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent. Születni nagynak, bajban büszke hősnek, De döntő harcra nem elég erősnek; Ugy teremtődni erre a világra, Hogy mindig vessünk, de mindig hiába: Hogy amikor már érik a vetés, Akkor zúgjon rá irtó jégverés... Fölajzott vággyal, szomjan keseregve A szabadító Mózest várni egyre: Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat, Mely végzetünknek kövült átkaul, Ránknéz merően, irgalmatlanul, S utunkat állja zordan, hallgatag... Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk', Mely sírni késztető tréfát űz velünk, S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni: Egymást vádolni, egymást marcangolni! – Majd fojtott kedvünk hogyha megdagad, Szilajnak lenni, mint a bércpatak, Nagy bánatoknak hangos lakziján Nagyot rikoltni: hajrá! húzd, cigány! Háborgó vérrel kesergőn vigadni, Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni, Hogy annyi szent hév, annyi őserő, Megsebzett sasként sírva nyögdelő, Mért nem repülhet fönn a tiszta légben, Munkás szabadság édes gyönyörében, Hogy mért teremtett bennünket a végzet Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!... Tombolva inni hegyeink borát, Keserveinknek izzó mámorát, S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal, Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, S mikor már szívünk majdnem megszakad: Nagy keservünkben, Bús szégyenünkben Falhoz vágni az üres poharat!... – Én népem! multba vagy jövőbe nézz: Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... De túl minden bún, minden szenvedésen, Önérzetünket nem feledve mégsem, Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség, Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, Mely itt reszket a Kárpátok alatt: Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy meg van írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkei, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, Féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzá tapadni örökkön-örökké!...
