"Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint másokon.  
Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy." 
(Antoine de Saint-Exupery)

________________________________________________

Ezen a héten a Bölcsesség az adventi hét erénye.
(forrás: http://www.angyalszigetazujfoldert.hu)
Miközben a lényed középpontjára fókuszálsz, úgy fényesedik fel a belsőd tere. Ennek érdekében, ha megteheted légy sokat csendben, elmélkedj és meditálj. Ha a világban kell lenned, akkor is légy „bent” és onnan figyelj kifelé. Ezáltal lelassulsz és éberebbé válsz, ami most az utolsó adventi héten nagy szolgálatot tehet. Az ellenerők minden erejükkel azon fáradoznak majd, hogy az ember ne tudja kihasználni a megnövekedett szellemi lehetőségeket. 

Advent negyedik hete – a Beavatás
A beavatást csak akkor kaphatod meg, ha a szellemi világokba való belépéskor kiiszod a Felejtés poharában lévő esszenciát, és annak hatásaként elfelejted a földi/emberi logikát, hogy az ne torzítsa a szellemvilágban megszerzett bölcsességet. Majd mielőtt visszatérsz az emberi létezésbe, a hétköznapjaid világába kiiszod az Emlékezés poharában lévő esszenciát, hogy hatásaként emlékezhess majd emberként az égben kapott bölcsességekre. Advent negyedik hetében tehát a legfontosabb a szellemi bölcsesség megszerzése és megtartása. Ez lehetőséged ad, hogy a Bölcsességed utat találjon majd a világ felé.

Kísértés: Tudatlanság
Nagy veszélyeket rejt az is, hogy az ellenerők úgy akarják beengedni az embert a szellemi világba, hogy nincs tisztába önmagával és a szellemi törvényekkel. Ha az ember felkészületlenül lép be a szellemi világba, akkor egyik tévedésből a másikba eshet. Elérkezve a szellemi világ KÜSZÖBÉHEZ az emberrel a küszöb őrei itatják ki szellemvilágba való belépésnél a "felejtés poharát", és visszajövetelnél pedig az "emlékezés poharát". Az advent négy hetének próbái többek között erre készítenek fel minket. Hiszen nagyon fontos, hogy a szellemi világokkal való kapcsolódást kellő gondolati és érzelmi tisztasággal tegyük. Ha sikeresen átmentünk az első három hét próbáján, akkor a negyedik héten megnyílik számunkra a lehetőség, hogy kapcsolatba kerüljünk a magasabb világokkal. Ez a kapcsolat segíti a karácsony szent ünnepének igazi szellemi megélését.

Advent negyedik hete – a Kánai menyegző
Ha legyőztük a négy kísértést, akkor beléphetünk a magasabb megismerés templomába. Itt esküt kell tenni, hogy a megszerzett szellemi tudást az emberiség szolgálatába állítjuk. Az evangéliumok alapján, Jézus pusztában való megkísértés után a kánai menyegző következik Galileában, ahol a Víz édes Borrá változik. Ha elengedjük a földi logikát és alárendeljük az Egó akaratát, akkor a Lelkünk közelebb kerül hozzánk. Ő az, akinek a segítségével beléphetünk a magasabb világokba és megkaphatunk olyan igazságokat, amelyek szabaddá tesznek minket. 
Advent négy hetének tudatos és helyes átélése vezet el oda, hogy megszülessen bennünk karácsonykor a magasabb ÉN, a fénylő Szellemi Nap: KRISZTUS!

Mértékletesnek kell lenni
A negyedik erény a mértékletesség, aminek a száma a 14-es. 
A mértékletesség valójában arról szól, hogy képessé kell válni folyton fejlődni, megújulni, azáltal, hogy a végletek helyett megtaláld a feladataidban a mindenkori arany középutat, vagyis azt a helyes arányt, aminek segítségével kiegyensúlyozottan élheted az életed. 
Meg kell tanulnia egyik lépcsőfokról a másikra lépni, ami mindig fejlődést hoz az életedben. 

Erről szól Advent utolsó hete. 

A negyedik gyertyát egymásért gyújtsuk. 
Érted és értem. Igazán megérdemeljük azt, hogy főt hajtsunk egymás előtt, hiszen a jézusi szeretet erre figyelmeztet mindannyiunkat.
Arra, hogy legyen szent minden ember számára a mindenség ajándéka: az emberélet.
Lobbanjon egymásért, s lobogjon a negyedik gyertya az Istengyermek-próféta megszületésének pillanatáig.
Érted, ki több voltál egy szerelemnél, aki hűséggel vigyáztál, aki ha kellett, hát könnyet ejtettél értem.
Érted, aki miattam, s nem ellenem haragszol.
Érted, aki felneveltél, óvtál és szeretettel adtad kezembe az emberi életet.
Érted, aki a barátom vagy és felsegítesz a porból, mielőtt porrá válnék.
Érted, aki megtisztelsz bólintásoddal s figyelmeddel, ha illendően szólok hozzád a körülöttünk zajló történésekről.
Érted, akivel együtt játszottam a szerepet életem színpadán.

... az interneten találtam, viszont szeretném megosztani mindenkivel, mert rengeteg igazság van benne. Az íráson nem változtattam semmit, olvassátok el és gondolkodjatok el rajta, érdemes…

 Felnőtt egy generáció, ami nem terhelhető. Nem tudja elvinni a tetteinek súlyát, nem érzi a következményeket, mert azonnal összeroppan. Tudom, sokan azt gondolják, hogy bántó általánosítás ez, mert vannak jófej kamaszok, igyekvő fiatalok, de ami nagyot változott az utóbbi években, az az arány. Mindig is voltak válások, megesett lányok, drogozó fiatalok, volt abortusz, és még ezer minden, hiszen nincs új a nap alatt, csak az arányok fordultak meg. A változás mértéke azért drasztikus, mert bár minden dolog előfordult már egy társadalom vagy egy korszak idején, nem ekkora százalékban. Felneveltünk vagy inkább hagytunk felnőni egy életképtelen generációt. Nagyon kevesen motiválhatók. A legtöbb fiatal céltalanul tengeti az életét és semmi, de semmi nem ösztönzi arra, hogy változtasson a jelenlegi állapotán. Nem akar többet, nem akarja a világot megváltani, nem vár semmi különlegeset az élettől. Kiveszett belőlük a hit. Annak hite, hogy a világot mi formáljuk, alakítjuk és változtathatjuk is meg, ha úgy adódik.

A mai fiatalok igen nagy része nem akar tanulni, mert feleslegesnek látja. Bármiféle információra van szüksége, az okostelefonjához nyúl. Bár nem az információszerzés a fő célja a legtöbbnek. Nem akarnak dolgozni, mert a pénz sem elég motiváló erő. Ahhoz is lusták vagy életuntak, hogy vágyaik legyenek. Elfelejtettek örülni, vágyakozni valami után. -Ennyi pénzért én nem dolgozom… - hangzik el nem egyszer. Persze, hogy nem, amíg a szülők gondosan eltartják, sajnálgatják őket, mert szegényeknek nagyon nehéz az életük a mai világban. Sajnálják azért, mert túl sokat kell nekik teljesíteni, mert az elvárások emberfelettiek. Pedig nem azok, csak a puhány generáció, ami most kezd kibontakozni. Nem bírja el a kihívásokat.

Elvárja, hogy minden körülötte forogjon, hogy a munkahelyen, az iskolákban hozzá alkalmazkodjon mindenki. Azt várja, hogy mindenki legyen elájulva attól, hogy ő van, hogy ő esetleg dolgozna. De ezt a munkát csak ideális körülmények és ideális fizetés mellett képzeli el. Semmit nem tett le az asztalra, nem adott még hozzá a világhoz, de maga a léte az feljogosítás arra, hogy követelései legyenek. És követel is.

Alig vannak olyanok, akik ehhez nem asszisztálnak. Itt felnőttekre gondolok. Inkább működik a mamahotel, mert hát a szeretet jele az, ha kiszolgáljuk a csemeténket? Sokan erre vadul bólogatnak. A mai fiatalok kineveltek egy szolgasereget, amely igyekszik a kedvükben járni, félve attól, hogy majd egy idő után nem lesz, aki adózzon vagy nyugdíjat fizessen. Még azt sem mondhatjuk, hogy csak a fizikai munka büdös. Minden munka az a számukra. Tulajdonképpen a legtöbben azt várják, hogy az égből hulljon rájuk a pénz. Némelyik még lehajolni is lusta lenne. Semmiféle késztetést nem éreznek arra, hogy egyedül elboldoguljanak. Mert mi, mostani szülők ezt hagytuk. Azért, mert kíméltük őket, hiszen nincs más dolguk, csak a tanulás. Pedig biztosan nem haltak volna bele, ha felelősséggel tették volna a szennyestartóba a ruháikat, vagy ha néhanapján elmosogattak volna. Esetleg észrevették volna, hogy a szüleik fáradtak, elkeseredettek. Nem, nemcsak a tanulás a feladatuk, hanem az is, hogy ezt a világot jobbá tegyék. Hogy törődjenek másokkal, hogy tiszteljék azt, aki értük dolgozik. De mi valami félremagyarázott szeretetből elvettük tőlük ezt a lehetőséget és nem tanítottuk meg arra, hogy mi a gyerek, a kamasz, a felnőttkorba lévő fiatal feladata. És most jajgathatunk, mert piszkosul elrontottuk.

Amikor az iskola körül dolgozó munkásoknak az elsős gyerekek minősíthetetlen dolgokat kiabálnak, amikor g…i munkásnak nevezik azt, aki szépíti a környezetüket kétkezi munkával, akkor felmérhetjük azt, hogy mi szülők, pedagógusok, felnőttek, mennyire félreneveltük őket. Tudom, hogy sokan azt gondolják, hogy nem, nem lehetnek ilyenek a gyerekek, mert a gyerek aranyos, cuki és csillog a szeme. De ilyenek is…Egyre többen. A burok, amelyben vannak, nagyon gyorsan kipukkad. Addig hihetjük ezt, amíg a gyerek közösségbe nem kerül. Akinek óvodás, iskolás a gyereke, biztosan rengeteg hasonló „élménnyel” gazdagodik. Bár ezzel nem szeretünk szembenézni, inkább tagadjuk.

Felnőtt egy olyan generáció, ami lelkileg sem erős. Összeomlik, ha kudarc éri, nem leküzdeni akarja, hanem szenvedi. Olyan gyengék belül, hogy az ember fél kritikát mondani, mert ezek a fiatalok már nem tudnak védekezni sem. Nem akarnak küzdeni az igazukért, vagy bizonyítani, hogy igenis többre képesek.

Ez a generáció nem látja a többi embert. A társait sem, csak a virtuális világot. Lassan elfelejt beszélni, mert jelekkel fejezi ki magát a telefonján. Nem akar helyesen írni, nem akar beszélgetni, nem őriz emlékeket, mert neki csak a pillanat számít. Még azt sem állítom, hogy a mában él. Talán csak az adott pillanatban. Amit persze azonnal megörökít, pedig szánalmasan lényegtelen, hogy hogyan néz ki egy mosdó tükrében vagy, hogy szép-e műkörme. Ha nem kap elég lájkot, könyörög érte. Még jó, hogy Dunának nem megy. Félelmetes belegondolni abba, hogy hol és mikor hibáztunk. Abba is, hogy mivé lesznek ezek a fiatalok. Vajon hogyan alakul az életük, ha társadalom nem tolerálja majd egy bizonyos szint után a hozzáállásukat? Vajon tudnak-e a virtuális világ nélkül létezni úgy, hogy majdan a saját gyerekeiknek valódi szülői legyenek? Nem vagyok túl optimista e téren. Ne legyen igazam! Tévedjek óriásit…Ezt kívánom…